Franz Denver Branbury

♠personal details♠

Név: Franz Denver Branbury
Becenév: Franzie
Meseszereplő: Villám McQueen
Kor: 20
Születési hely és idő: 1992. Március 4.
Foglalkozás: Autóversenyző
Csoport: Khm… herceg?
Oldal: Nagyobb jóért küzdő semleges?

♠about me♠

Szeret: Saját magamat, és azt, akit akkor látok, amikor a tükörbe nézek, és ki ne feledjem, Beau-t, a plüssmacimat.
Nem szeret: Ha untatsz, ha nyávogsz, ha fáj a hátam.
Fóbiák: Bármi, amitől meg lehet halni.
Álmok: Hmm…
Egészségi állapot: Múlt hétig volt egy lyukas fogam.
Erősség: Nos, maradjunk annyiban, hogy mindig elérem, amit akarok.
Gyengeség: Tűrőképesség a minimumon.
Egyebek: We ALL love M&M’s.
Jellem: Ismerős az a srác, aki két hónapon át végig robotolt a McDonald’s-ban, csakhogy összekaparjon annyit, amiből el tudja vinni a csaját moziba? Ismerős az, aki mindig benyalt a matektanárnak, jelesre oldotta az összes számtanpéldát, és mindenféle mini-Einsteineket láttak benne? Az, akire mindig elvont művészként néztek, aki folyton festett, mangákat rajzolt délután egy fa tövében, a parkban? Aki a kosárcsapat kapitánya volt, a legnagyobb mellű, ám leghülyébb nőket döngette, és ettől azt hitte, ő a nagyfiú? Netalántán egy vagy közülük?
A másik oldal. Másik arcok. Egytől egyig azok a fazonok, akiket édes bűn volt – és még ma is az – kinézni, megalázni. Tudatni velük, hogy tucattal többet érsz, mint ők hiszik, hogy érnek. Rosszul vannak bemérve itt az arcméretek, kérem. Illúziókra, kétes ábrándokra vannak igazítva, és még ők sértődnek be, mikor ezt szóvá teszem olykor-olykor. Pedig nem én vagyok az, aki bágyadtan sóhajt egyet egy Mercedes után, ha az elsuhan mellette, miközben a buszra vár. A csodaautó két másodperc múlva behajt a jobb sarokra, majd jön a busz, a kereke felveri az út széléről a sarat, bele a pofádba, de még akkor sem veszed észre: Haver, te ehhez soha nem leszel elég jó. Egy csóró vagy. Nincs meg az, amit akarnál, irigykedve nézel rám, közben a kis hang a fejedben barátságosan zümmög neked: Örülj annak, ami a tiéd. És még képes vagy néha hallgatni rá, és tényleg boldog vagy ettől. Itt az ideje egy tükörnek, babám, nézd csak, jó mélyen nézz bele! Látod? Látod már? Látod már, hogy milyen szánalmas vagy? Ó igen, nevess csak, ha ettől jobb lesz, de odasüss, röhög rajtad a tükörképed. És én is.
És ki vagyok én? Mit képzelek magamról, hogy rólad merek beszélni? Hogy a magam szöges ellentéteként mutatlak be téged? Ó bocsánat, nem akartam megsérteni senkit… csak mindenkit. Azokra a csinos kis kötélidegeidre akarok menni. Azt akarom, hogy klinikára zárjanak miattam. Pusztulj el, kis csicska! Kicsinállak. Élvezni is fogom, ó igen, nagyon is. Már előre izgulok, remeg a gyomrom, de most… most csitt! Én beszélek. No lám, hisz még a nevemet se árultam el. Úgy hívnak – jól figyelj - Franzie Denver Branbury, ő pedig tőlem jobbra az egóm, szintén Franzie Denver Branbury.


♠mirror mirror on the wall who's the fairest of them all♠


Külső: Tényleg ezt akarod? Mondjam el a leírhatatlant? Beszéljek a tökéletesről? Meséljem el, hogy néz ki az, amire emberi nyelven még nem alkottak szavakat? Ó-ó. Nos… nem, nem fogom. De azt elmondhatom, hogy vörös hajam van, meg olyan száznyolcvan centis magasságom, a pletykákkal ellentétben még bicepszeim is, és hogy szokásom csőfarmerokat viselni. És, hmm. Nem, igazából tényleg nem fogok ennél többet mondani. Legyen elég, csók cica.
Különleges ismertető: Ó, helló, én vagyok Franzie. Ez elég különleges?
play by: Nick Santino

♠Moments of my life♠
Vettem egy mély lélegzetet, majd újra végig mértem a szőke kis titkárnőt.
Az íróasztalnál ült, valamit jegyzetelt. A haja lófarokba volt kötve, az ajkai vastagon lettek bekenve szájfénnyel. Egy vékony blúz volt rajta, nem sokat takart, egész jó belátás nyílt a dekoltázsára. Kinyújtózkodott, majd beletúrt a copfjából kicsúszott, előre lógó tincseibe.
- Hé, Branbury, figyelsz te rám egyáltalán?! – csengett egy mély basszus a fülemben. Az a fajta hang volt, amire az ember tényleg csak a halála előtti utolsó pillanatban számítana. Nem kellemes, nem felzaklató de valahogy mégsem közömbös. Az a fajta hang, amire akartan, akaratlan felfigyelsz. Az a fajta hang, aminek tökéletes megütésére tudomásom szerint egyedül a világon csak a menedzserem, Chris képes.
Ránéztem. Nyugtalanítóan idegesnek tűnt; a kezeit tördelte, néha az alsó ajkába harapott, talán még a homlokán is gyöngyöztek az izzadtság cseppek. Megráztam a fejem, ő fújtatott. Tarkóra tettem a kezeimet és hátra dőltem a fekete bőrkanapéban, amiben ültem.
- Nem értem, mi bajod van. Nincs is olyan nagy gáz, mint gondolod. Csak lazulj, öreg. Én is ezt teszem. Aláírom és kész. Ennyi az egész, nem? – Tenyérbe mászóan rámosolyogtam. Ez a csajoknál általában be szokott jönni, viszont Chris-nél látszólag kevésbé. Mit is gondoltam, a csajok, azok csajok, de Chris… nos, ő valójában fogalmam sincs, hogy ki, vagy hogy egész pontosan miért pont ő került mellém. Pár hete, miután felmondtam az előző menedzseremnek, akkor szerezte nekem valaki, de én szívesen megszabadulnék tőle is, legalább nem traktálna ennyi ostobasággal. Most komolyan, már vagy egy órája magyaráz nekem itt egy szerződésről, vagy nem is tudom. A lényeg, hogy mindent túl bonyolít. Idegesítő.
- Ez nem ilyen egyszerű. Mert például itt van ez a másik, amit a múlt kedden ajánlottak… várj csak, mindjárt mutatom… - hátra fordult, az íróasztalhoz, ahol a titkárnő irkált. Egy nagy papír kupacban elkezdett kotorászni. Én addig is kihasználtam az alkalmat, ismét a lányt méricskéltem. Igen, most már tisztán kivehető, hogy nem is fekete szemceruzát használt reggel, hanem inkább sötét kéket. Hasonló a medálja színéhez, amit a mellei felett visel. A következő pillanatban a lány rám mosolygott, én meg rákacsintottam és pontosan ennek a lejátszódása után fordult ismét hozzám Chris.
- Na szóval, az a kaliforniai cég harminc százalékkal többet ígér, mint ez, viszonylag lazább is. Könnyebben betartható. Szerintem érdemes lenne megpróbálni, ha meg nem megy, hát még mindig vissza lehet mondani. – magyarázott. Unott képpel figyeltem rá. Bánom is én, ki mennyit ígér. Alig két nap és úgy is meggondolják magukat. Akkor meg nem tök mindegy? Teljesen tapasztalatlan ez az alak. Gyűlölöm. Elegem van belőle! Pénzem már van, nekem a hírnév és a dicsőség kell. Ezt már elmondtam neki, nem egyszer. Ha üzleti ügyek vannak, abból hagyjon ki, úgy sem értek hozzá. Istenemre, valaki szabadítson már ki innen!
- Christopher, tudod mit? Csinálsz, amit akarsz. Én pilóta vagyok, autókkal versenyzek a Nascar-on, és, bocs, ha egy kicsit nyersnek találod, de állatira teszek rá, hogy kikkel miket tárgyalsz. Nézd, nekem jövő pénteken meg kell nyernem egy versenyt, és az úgy nagyon nem fog menni, ha ezekkel itt szívatsz. Úgyhogy, mi lenne, ha békén hagynál? – lassan, és egy kicsit szájbarágóan mondtam neki ezeket. Ezzel úgy vélem elértem, amit akartam, mivel Chris semmi mást nem tett, minthogy elképedve bámult rám. Kihasználtam az alkalmat, gyorsan felkeltem a fotelből és kisiettem a bejárati ajtón.
- Marha. – mondtam, már csak úgy magamnak, mikor elértem a liftet és megnyomtam a hívás gombot.