Garfield Boots

♠personal details♠

Név: Garfield Stewart Boots
Becenév: Garfield
Meseszereplő: Csizmás a Kandúr
Kor: 24
Születési hely és idő: 1988. április 19- Georgetown
Foglalkozás: elvileg jogot hallgatok az egyetemen, de gyakorlatilag…hát igazából egy állatkereskedésben dolgozom
Csoport: állatok
Oldal: jó

♠about me♠

Szeret: futni, sportok, foci, tej, csirke, macskák, cigi, filmek, nők
Nem szeret: tojás, várakozni, ha elvonják a figyelmem, víz, romlott kaja, ha félreértenek
Fóbiák: víz és egy picikét az elkötelezettségektől
Álmok: a legáltalánosabb: normális élet, család barátok, feleség gyerekek, csak mint mások tudod.
Egészségi állapot: mint a makk
Erősség: jók a reflexeim és…hát a beszélőkém is sok bajból kihúzott már
Gyengeség: lustaság
Egyebek: imádom a macskákat.
Jellem:
Nos, sorolhatnánk a fellengzős jelzőket, mint bátor, vakmerő stb-stb. De…be kell hogy valljam, hiába lenne igaz rám az összes pozitívum, azért az érmének két oldala van. És ez csak az egyik.
Elég lusta vagyok, mint ugye a macskák általában, mégis a barátaimért, és egy kis mellékesért tűzbe mennék.
Hibázok. Mégpedig sokat, megbántok másokat akaratomon kívül, de utána nem sajnálok semmilyen erőfeszítést, hogy jóvátegyem bűnömet.
Annak ellenére, hogy első pillantásra egy rosszfiús macsónak tűnök (legalábbis szerény személyem szerint) nagyon nagyon könnyen előbújik belőlem a kölyök, és még ennél is egyszerűbb levenni a lábamról… a szívem vajból van muchacos.
Szeretek szórakozni. Rajongok a gyengébbik nem kegyeiért, szívesen flörtölök, megyek bele rövidebb kalandokba. Az elkötelezettségektől viszont tartok. Nem szeretek sokáig leragadni sehol. Gyakran váltogatom a telefonom, ruhatáram, nagyon sokat költözködöm, sok munkahelyen megfordultam már…
Nehéz rám haragudni. Van egy stílusom, amit nehéz utánozni. Simulékony, rugalmas ám nagyon méltóságteljes néha meg egészen alázatos ember vagyok, a modorom is több mint lehengerlő és elbűvölő. Bármire ráveszlek, és utána nem érzed becsapva magad, hiszen nem is verlek át… te is kapsz valamit, én is.
Könnyen szerzek ismeretségeket, barátokat, és a bizalmamba is viszonylag egyszerűen férkőzhetsz. De ha egyszer elárulsz, többször már nincs esélyed nálam, örökre leírtad magad és a többi és a többi.
De hogy valami rosszat is mondjak…egy picikét talán arrogáns és egoista vagyok…de tényleg csak annyira amennyire szükséges.



♠mirror mirror on the wall who's the fairest of them all♠


Külső:
178 centi magas vagyok, átlagos, de nagyon is erős testalkattal. A szemeim, világosbarnák, a bőröm szintén enyhén barnás árnyalatú, hajamat pedig még a vízözön sem tudná lelapítani, általában kócos, a szélrózsa minden irányába meredező barna tincsek jellemzik. Semmi nyoma nem maradt a vörös macskának, aki valaha voltam…mondjuk azért sokkal kényelmesebb zuhanyozni mint nyalakodni.
Általában kényelmesen öltözködöm, nem szeretem a rongyrázást, nem mintha megengedhetném magamnak, de a tornacipő- póló- farmer triád mindig is megfelelt az elvárásaimnak.
Különleges ismertető: feltűnően jóképű vagyok
play by: Andrew Garfield


♠Moments of my life♠
Sosem éreztem magam idevalónak. Georgetown? Ugyan mi az nekem? Csak elmegyek mellette, mint bármelyik másik város mellett. Nem érzem azt az idegborzolóan nagy öntudatot és büszkeséget valahányszor dicsérték, nem éreztem méltatlannak a városkát ért sérelmeket, nem gyúlt bennem semmilyen láng, nem keltem védelmébe soha, valahányszor a rossz utakról, a romos épületekről beszéltek. Közömbös volt nekem. Nem imádtam, nem is utáltam. El voltam vele. Megszoktam, hogy nem szabadulhatok el innen soha. Bármikor útra keltem volna, vagy előtte vagy közben történtek dolgok, ami megtorpanásra késztettek. Karambol, törölt repülőjáratok, betegség, rokon halála. Sosem a hely húzott vissza. Mára már elfogadtam, hogy olyan leszek mint a falusi bácsika, aki tízszer sem mozdult ki a községéből. Nem járhatok világot, pedig úgy szeretnék kicsit körbenézni, hogy milyen lehet máshol? Nagyon mások az emberek?
És most ez a vihar. Hihetetlennek tűnik, de ezzel kapcsolatban végre elérte a szívem egy érzelem löket, hogy na végre. Most talán történik valami. Várakozóan néztem az este elé, valami szokatlan izgalom lett úrrá rajtam. Kapkodtam, figyelmetlen voltam, szórakozott. De jókedvű is. Egyszer igazán kívántam, hogy történjen valami rendkívüli.
És tudtam, hogy ez meg is fog történni. Biztos voltam benne, hogy este szokatlan dolgoknak leszek tanúja és elszenvedője. Nem sejtettem mi lehet ez, de ahogy közeledett az este, ahogy láttam az egyre gyülekező, sötétlő viharfelhőket, a szívem a normál tempójának kétszeresével lüktetni kezdett, és a torkom elszorult, elzárva az utat a gyomromból szabadulni próbáló pillangók elől.
Alig ismertek rám. Kitty is megjegyezte párszor, hogy mintha kicseréltek volna… De nem tudtam mire gondolt. Minden és mindenki az este körül forgott. Ismeretleneket, akiket soha nem láttam, ismertem fel. Nem tudtam kik azok, de tudtam kik voltak, korábban, régebben egy másik életben talán? Különös nap volt.
Többnyire csak feküdtem a könyvtár asztalnál, és ahelyett, hogy valami nem tom hány ezer szavas esszé megírásán munkálkodnék, csak ülök és bámulok ki a fejemből. Meg néha az ablakon, ölbe tett kézzel, bambán.
Egyszer csak egy csípőre tett kezű alak tolakodik a látóterembe.
- Garfield, valld be őszintén te most mit csinálsz?- kérdezte élesen és letelepedett mellém. Jóleső borzongás futott végig a hátamon. Kedveltem Kitty-t, ne kérdezd miért. Talán, az az oka, hogy ő nem vevő az én csajozási szövegeimre? Vagy talán, hogy nem tudom sehogy sem körülírni, meghatározni sem a jellemét, sem a szándékait…de még valószínűbb, hogy egész egyszerűen csak ritkán találkozunk. Ha meg mégis összefutunk, akkor elráncigáljuk, széttépjük egymás idegszálait, és ezzel a rehabilitációs élménnyel el is vagyunk pár hónapig egymás nélkül.
- Hogy én? Én kérlek szépen tanulok.- válaszoltam megvakartam a tarkóm.
- Tanulsz…- ismételte gúnyosan és a kezébe vette az egyik ezeroldalas kötetet, amiből egy képregény csúszott ki.- Látom mennyire töröd magad…
- Illusztrált kultúrforrás.- vontam vállat egykedvűen és belekortyoltam a jéghideg kávémba.
- Mond mióta is tanulsz te tulajdonképpen itt?
Mintha nem tudná…mert tényleg nem tudja.
- Egy ideje.- Igazából már magam sem tudom a pontos dátumot. Az biztos, hogy az egyetem maga négy évig tart. Én meg már….biztos régebb óta koptatom a padjait. De nem baj. Ráérek én az ilyesmire. – Miért jöttél?
- Hogy-hogy…most nem látogathatom meg a legjobb barátom csak úgy?- kérdezte és az arcán a legártatlanabb kifejezés ült, amit az ember el tud képzelni, bármilyen gazdag fantáziával legyen is áldva.
A nyelvemre telepedő és az onnan kitörni készülő epés megjegyzést inkább megtartottam magamnak és egy tunya vigyort megeresztve csak ennyit mondtam kajánul:
- Látni akartál? Nem bírod nélkülem mi?
- Ne álmodj.- egy megsemmisítő pillantás lett a jutalmam.
Egy diplomatikus mosolyt elfojtva meredtem bele a jogi struktúrák átrendeződésébe amit elvileg bele kell tuszkolnom az agyamba, de nem ment, mert nem érdekelt, mert Kitty itt ül mellettem és a jelenléte mindennél fontosabb. Még ennél a vizsgánál is.- Este vihar lesz.- jegyezte meg mikor kinézett az ablakon.
- Igen.- hagytam rá nyugodtan. Tudtam, hogy ez csak egy elképesztően béna módszer arra, hogy bevezessen egy témát, amiről beszélni szeretne…
- Különös előérzetem van...
- Aludhatsz nálam ha félsz a vihartól.- vigyorodtam el, de tudtam, hogy miről beszél. Én is pontosan ezt érzem…
A szemén látszott, hogy most valami otromba és bántó megjegyzést vágna a fejemhez, ám a sors közbelépett Egbert személyében.
-Kitty, Kitty…- hangja a könyvtár csöndjébe hasított, a jelenlévők ingerült és feddő pillantásától kisérve rontott be és esett neki az asztalomnak.- Kitty képzeld… Garfield?- döbbenete nem kevés megelégedést okozott számomra, de az arcomon ennek nyomát sem mutattam. Máig sem bocsátottam meg neki amit tett. Szenvedjen csak. Válaszra és pillantásra sem méltatva lapoztam egyet a könyvemben.
- Figyelj Garfield…
Semmi válasz.
-Én…tényleg, igazán sajnálom…
Csend.
-Szeretném jóvá..
-Úgysem tudod.- jegyeztem meg egyszerűen és belekortyoltam a kávémba, felkaptam a könyveket és kimásztam az asztal mögül.- Viszlát Kitty…öhm. Az ajánlatom tudod, még mindig áll.- kacsintottam és a csípős megjegyzését meg sem várva szinte kimenekültem a helységből. Egbert szokás szerint tönkre tette az amúgy kellemes napomat is. Igen, kár is mondanod, tudom én magamtól is, hogy gyerekesen viselkedtem, de egy elef...de egy Boots sosem felejt.

Különös éjszaka volt. Szinte semmire nem emlékszem belőle. Tudtam, hogy aznap nem ittam semmit pedig péntek lévén hagyománnyá vált pár üveg sör a sarki kocsmában a haverokkal, de napnyugtára rettenetesen éreztem magam. Fejfájás, hányinger, szédülés, csak a szokásos tudod.
Végül, mikor már az ágyamban fetrengtem a saját hideg izzadságomban, nem kevés keserűséggel gondoltam arra, hogy a várakozásaimmal ellentétben most lemaradok valami fontosról. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy életem egyik legmélyebb pontját éltem meg akkor.
Nagy nehezen sikerült elszenderednem, de ekkor sem a pihentető kellemes álomképek peregtek le a szemem előtt, hanem mint megannyi álomkép merültek szemem elé életem állomásai.
Gyerekkorom kellemes évei, a barátaim, a rengeteg érdekes kaland amire mindig úgy vágytam, hát most megtalált. Azon sem lepődtem meg igazán, amikor kiderült, hogy én valójában…oké bevallom kicsit bizarr a tudat, hogy igazából egy vörös kandúr vagyok, ráadásnak csizmában, de na. Az egyik legvagányabb meseszereplő lennék én, maga Csizmás Kandúr….azért ezt nem minden tejfeles bajszú macsek mondhatja el magáról. És milyen csizmám van atyám…
Másnap reggel annak teljes tudatában ébredtem, hogy nekem itt már nincs több keresni valóm, és minden követ meg kell mozgatni ahhoz, hogy visszatérjünk a mesék birodalmába. Mert Georgetown-ból már nagyon elegem van.
A borostámat vakargatva másztam ki az ágyból és macskáim hangos nyávogásától kísérve ballagtam ki a konyhába. Eddig is kivételes rajongással (na nem imádattal, hanem kötődéssel) viseltettem a szőrös ördögök iránt. Mintha sejtettem volna mit akartak, és most egyenesen értem mit beszéltek. Na nem kell itt Dr Dolittle-nek hinni. Csak végre sikerült megtalálnom a közös hangot velük. Nézz hülyének és nem tévedsz nagyot…nem ,nem vagyok magányos. Attól még hogy egyedül élek öt vagy néha hat macskával nem kell egyből arra a következtetésre jutni, hogy…nem…nem lakik nálam anyám… ne fárassz a kérdéseiddel…