Ella Cendrillon

♠personal details♠

Név: Cinder Ella Cendrillon
Becenév: Ella, Cindy
Meseszereplő: Hamupipőke
Kor: 19
Születési hely és idő: 1992. december. 2.; Georgetown
Foglalkozás: perpillanat egyetemista, pszichológusnak készül, de az egyetem mellett a georgetowni állatkertben dolgozik
Csoport: hercegnő
Oldal: jó

♠about me♠

Szeret: olvasni, énekelni, táncolni, társaságban lennék, barátkozni, beszélni, nevetni, szórakozni
Nem szeret: rendet rakni, későig dolgozni, késni, egyedül lenni, csend, unalom
Fóbiák: Kevés dolog van, amitől fél. Talán a legjobban az időtől fél, attól, hogy el fog késni.
Álmok: megtalálni a hercegét
Egészségi állapot: Enyhén vashiányos
Erősség: Jó hangja van; nagyon megértő és mindig jó tanácsokkal tud szolgálni
Gyengeség: Ritkán mondja meg, ha valami nem tetszik neki, mert nem akar másokat megbántani.
Egyebek: Néha túl alkalmazkodó.
Jellem: Hol is kezdjem? Ja igen! Az elejétől. Szóval! Az ismeretlenek előtt visszafogott vagyok, nem beszélek sokat. Könnyen bízom meg az emberekben, ezért a barátkozás is játszva megy. Sokszor próbálok a többiekhez alkalmazkodni, mert - talán egy kicsit naiv vagyok - mindenkivel jóban szeretnék lenni. Általában mosolygok, ha valami bajom van, megpróbálom magamban feldolgozni, talán leírom egy papírra, amit később elégetek, nehogy a mostohatestvéreim kezébe kerüljön.
Talpraesett vagyok. Szeretek beszélgetni, másokat meghallgatni. Imádom, ha az emberek megbíznak bennem, és elmondják a bajaikat. Hajlamos vagyok sok mindenért bocsánatot kérni, még a legkisebb dologért is. Mondhatni, hogy könnyen bocsátok meg, de ez mindig attól függ, hogy mit követett el az illető. Nem vagyok haragtartó, mert utálom a feszültséget és rosszban lenni másokkal.
Előbb gondolkozom, és csak aztán beszélek. Ezzel elkerülöm, hogy véletlenül megbántsak valakit vagy félreértsek valamit.
Attól függetlenül, hogy visszafogott vagyok, szeretek kiállni magamért, az igazságomért. Jól érvelek és boldoggá tesz, ha meg tudok győzni valakit valamiről.
Nem szeretem, ha az emberek kétszínűek vagy hazugok. Utálom, ha kibeszélnek a hátam mögött és az álbarátokat is.
Már mondták, hogy rosszul hazudok, ezért mindig arra törekszem, hogy igazat mondjak.
Nem szeretek mások előtt sírni, mert el szeretném kerülni, hogy gyengének higgyenek.
Tisztelem az embereket, ezért elvárom, hogy ők is becsüljenek meg engem.
Jól esik, ha dicsérnek vagy bókolnak.


♠mirror mirror on the wall who's the fairest of them all♠


Külső: Ella babaarcú, mosolygós lány. Harmonikus arcvonásokkal rendelkezik. Bőre makulátlanul tiszta, sima, gyönyörű szép. Tejfehér bőre van, ám nyáron enyhén lebarnul, ami igen jól áll neki. Ilyenkor a csillogós, égkék szeme olyan, mintha világítana.
A szögletes arcát aranyszőke, középre szétválasztott, hullámos haj keretezi, amit általában kiengedve hord, és így a hajtincsek a lapockájáig érnek.
A jól rendezett, egymás mellett sorakozó, sűrű, sötétbarna szempillái alatt szikrázó, nagy, égkék színű, mandulavágású szemek rejtőznek, melyek fölött szépen ívelt világosbarna szemöldök helyezkedik. A szemszínétől függetlenül íriszei melegséget és boldogságot árasztanak. Kicsi orra van, ajkai pedig normálisak, nem túl teltek, és túl keskenyek sem, de mind a kettő puha, sötét rózsaszín.
Ella testalkata vékony, törékeny hatású, mégis csinos és nőies. Teste formás, de nem rendelkezik túl nagy idomokkal, inkább közepes méretűekkel. Az egyenes gerince és testtartása precizitást és eltökéltséget sugároz, járása mégis könnyű, akár egy őzé.
Ruházata mindig kifogástalan. Mivel szép alkattal rendelkezik, ezért szinte bármit felvehet. Öltözéke csinos, nem túl visszafogott, de közönséges sem.
Különleges ismertető: Talán az égkék szemem.
play by: Emilie de Ravin

♠Moments of my life♠
Az ágyamban forgolódom, ébredezem. Beleszippantok a levegőbe. Kávéillat és vajas pirítós. Szeretek ezekre az illatokra ébredni. A gyerekkoromra emlékeztetnek, arra az időszakra, amikor apukám még velem volt, még élt. Mióta elhunyt az életem teljesen megváltozott. Árva lettem, csak a különbség az, hogy voltak hozzátartozóim – a mostohaanyám és a lányai.
Szóval nem kerültem árvaházba, de a saját otthonom szobalánya lettem. Azóta nekem kell elvégeznem a ház körüli munkát. Legalább is egy részét.
- Ella, drágaságom, kelj fel! – szólít egy kedves, ismerős hang. A keresztanyám az.
Nagyjából tizenkét éves lehetettem, amikor egy csendes délutánon valaki csöngetett. Épp az ebédmaradékot intéztem. Gyorsan levettem a kesztyűt és az ajtóhoz siettem. Tudtam, hogy a mostohaanyám le fog szidni, ha az ajtóban álló idegen még egyszer becsenget.
Amikor kinyitottam az ajtót, egy alacsony, ősz hajú, kedves szemű és mosolyú néni állt velem szemben. Udvariasan megkérdeztem, hogy miben segíthetek neki, mire ő azt válaszolta, hogy látogatóba jött a mostohaanyámhoz. Beengedtem és az irodához vezettem, ahol apám felesége ült.
Több órás beszélgetés után a kedves néni végre kijött a szobából és megkért, hogy mutassam meg neki a vendégszobát. Csodálkozva néztem, mert nem igazán értettem, hogy miért marad itt. Ettől függetlenül engedelmes gyerekként teljesítettem a kedves idegen kérését.
Aznap este a néni bejött a szobámba és elmesélte, hogy kicsoda ő. Nagyon örülten neki és valamilyen szinten megkönnyebbültem, hogy nem kell egyedül élnem. Mert igen! A mostohatestvéreimmel és az anyjukkal való lét egyenlő azzal, minthogyha egyedül élnék. Talán még nehezebb is.
A keresztanyám átvette a házimunkát, így hát én is normális gyerek lehettem. Nekem csupán néha kellett besegítenem, de nem volt szükséges, hogy rendet rakjak, ami amúgy is gyűlöltem, mert a keresztanyám megcsinálta helyettem. A koránkelések is megszűntek, ugyanis már nem kellett reggelit csinálnom a családnak. A keresztanyám azt is elvégezte.
- Igenis. Még csak 5 percet kérek. – reagálok lustán, álmosan. Megdörzsölöm a szemeimet majd kinyújtózkodom. Pár perc múlva felpattanok, és a fürdőszobába igyekszem. Gyorsan lezuhanyozom, majd felöltözöm. Rendbe szedem a szőke loknijaimat, majd belekortyolok az asztalkámon helyezkedő hordótálcán lévő reggeli kávéból. A táskámba pakolom a tankönyveimet, majd ismét az asztalkához rohanok és beleharapok a kávé mellett, egy kis tálban helyezkedő, még meleg pirítósba. A tükör elé állok, végigmérek magamon, majd felkapom a táskámat és kifelé igyekszem.
- Légy ügyes, kicsi Ellám! – szól utánam a keresztanyám. Hátrapillantok az ágyneműmet rendezgető idős asszonyra, elmosolyodom, majd visszaszaladok, puszit nyomok az arcára és villámgyorsan suliba indulok.
Az bejárati ajtóban vagyok, a kezem pedig a kilincsen helyezkedik, készen arra, hogy lenyomja, amikor valaki a nevemen szólít.
- Ella!
Az illető hangja szigorú és hangos.
- Este fontos rendezvényre, jobban szóval egy maszkabálra megyünk. Ne várj minket vacsorára – közli velem mostohaanyám. Elmosolyodom, és izgatott hangon reagálok a mondandójára.
- Én is mehetek? – kérdem lelkesen.
- Persze – válaszol, mire a szívem egyre hevesebben kezd el dobogni. Mindig is el akartam menni egy ilyen puccos eseményre – miután kisikáltad a fürdőszobákat, felmostad a padlót, rendet raktál Drizella és Anasztázia szobájában. Ezen kívül össze kéne hajtogatni a lányok ruháit, szóval ügyelj arra, hogy mire visszajövünk a gardróbszobájuk is jól rendezett legyen.
Szinte tudtam. Tudtam, hogy az egész túl szép, hogy igaz legyen.
A mostohaanyám hátat fordít és elindul a konyha felé.
- Ja és… - hirtelenül ismét felém fordul – majdnem elfelejtettem! A konyhában és a lenti mosdóban pókhálókat láttam. Szedd össze őket. – gúnyosan elmosolyodik, majd ismét megszólal. – Egyébként meg estélybe kell érkezni, fél nyolcra.
Ezzel véget is ér a beszélgetésünk.
Hazafelé úton azon gondolkozom, hogy mit tehetnék, hogy elmehessek a rendezvényre. Még hogyha kitakarítanék, akkor sem tudnék, mert nincs megfelelő ruhám. A lányok ruháihoz pedig nem nyúlhatok.
Mindegy, jobb, ha feladom. Bele kell nyugodnom és elfogadnom, hogy nem mehetek és kész. Egész nap ezen agyaltam. Felesleges volt. Jobb, ha azon töröm az agyam, hogy hogy csináljak rendet a lányok gardróbszobáikban. Annyi ruhájuk van, hogy egyszerűen képtelenség egy nap, illetve fél nap alatt rendet rakni. Még ha nem lenne nagy kupi… De így? Nehéz dolgom lesz.
Belépve a házba tisztítószerek szaga fogad. A konyhába rohanok.
- Fayette néni! Hát te meg… - döbbenten kérdezem, amikor meglátom a keresztanyámat a tűzhelyet sikálni.
- Ó, drága Ellám! – pillant fel rám és abbahagyja egy pillanatra a munkát – Hát hazaértél? – kérdi mosolyogva, bal alkarjával pedig végigsimít a homlokán, és letörli a bőrén lévő izzadságcseppeket.
- Én… - próbálok válaszolni, miközben végigmérem a konyhát. Minden csillog-villog. – Te meg mit csinálsz? –tekintetemet újra a keresztanyámra szegezem.
- Reggel hallottam azt a hárpiát és az, hogy mennyi házimunkát,adott fel neked. Dühös lettem. Megvártam, hogy elmenjen, aztán nekiálltam takarítani. Még sok van, de mire hazaértek, addigra kész lesz.
Megnedvesedik a szemem.
- Fayette néni. Én… - képtelen vagyok végigmondani a mondatot. A szomorúság lett úrrá rajtam. A keresztanyám egész nap dolgozott, de mégsem mehetek el a rendezvényre, mert nincs megfelelő ruhám. – Nem kellett volna – mondom elkeseredetten, majd elpillantok, hogy Fayette ne lássa az egyik szememből kigördülő könnycseppet.
- Kicsi Elláááám – szól hozzám meglepetten a keresztanyám. – Azt hittem, hogy örülni fogsz.
- Örülök is, csak hogy minden munkád hiábavaló volt. Nincs ruhám, amiben elmehetek.
- Hát ezen szomorkodsz, kicsikém? – kérdi Faye, majd leveszi a kesztyűjét és közelebb lép hozzám. Megsimogatja az arcomat, majd a szemembe néz – Mindenre gondoltam – mosolyog rám.
A mondatára összeszorul a gyomrom. Letörlöm a könnyeket az arcomról és szótlanul bámulom.
- Na sipirc készülődni. A ruhád az ágyadon vár.
Továbbra is képtelen vagyok beszélni. Szorosan átölelem Fayette-tet, puszit nyomok az oldalára és hálás tekintettel nézem. Tudom, hogy nem kell beszélnem, hogy megértse, amit mondani szeretnék. Neki az is bőven elég, ha rám néz.
Felrohanok a lépcsőn, majd be a szobám ajtaján. Az ágyamon egy gyönyörű szép, naplementeszínű ruha vár rám. Rögtön belebújok.
Az estélyi nagyjából a combom közepéig ér, a felső része gyönyörű szép strasszokkal van díszítve a szoknyája pedig lenge és lágyan ereszkedi le a combjaimon.
Nem sokkal utánam, Fayette néni is feljött, hogy segítsen a hajammal. Fogalmam sincs, hogy honnan tud profi módon bánni a hajfürtökkel, de álomszép frizurát varázsolt nekem.
Még mindig hihetetlennek tartom, hogy elmehetek a rendezvényre. Annyira izgatott vagyok, hogy majd kiugrik a helyéről a szívem. A tükör elé állok és megcsodálom a szép ruhát és hajat, amit a keresztanyámnak köszönhetek. Azonban észreveszek valamit. Nincs cipőm.
- Fayette néni! És mi lesz a cipővel? Cipő nélkül mégsem mehetek el.
A keresztanyám csupán elmosolyodik, majd benyúl a szekrényembe és elővesz egy cipős dobozt. Int a fejével, hogy üljek le az ágyra, én pedig követem a parancsát. Mikor elém áll és kinyitja a dobozt felnevetek.
- De hát ez… - pillantok rá – hiszen üvegből vannak.
A nénim nem figyelt rám, csupán előveszi a cipellőt és a lábamra húzza. Meglepően kényelmes.
Felállok. A keresztanyám elém áll és megcsodál. Megint elmosolyodom.
- Figyelj jól, kicsi Ellám. Lent vár a taxi. Érezd jól magad, ám figyelj az időre. Érj haza még fél egy előtt, különben a mostohaanyád rájön, hogy nem te végezted el a házimunkát, és abból baj lehet.
- Rendben – bólintok párat, majd átölelem Fayette-tet – Mindent nagyon köszönök.
- Ó, ugyan már! – mosolyodik el az idős nő – Ezt itt ne hagyd! – nyújt felém egy a ruhámhoz illő maszkot. Felveszem, és máris útnak indultok.
Amikor az épülethez érek, szép nagy díszek fogadnak. A bejárat előtt állok. Nem hittem volna, hogy biztonsági őrök fogják védeni. Úgy látszik, hogy csak ellenőrzik, hogy a vendégek szerepelnek e a listán.
Bent hangos zene szól és látszólag mindenki jól érezi magát. Lesétálok egy lépcsőn, ami a táncparkettához vezet. Körbenézek a tömegen. Csupán a mostohaanyámat és a lányait keresem. Mivel tudom, hogy milyen ruhákban lesznek, ezért nem nehéz felismerni őket.
- Szép estét, hölgyem! – szólal meg egy hang mögöttem. Abban a pillanatban megfordulok és egy magas, fiatal férfival találom magam szemben, aki fekete szmokingot, csokornyakkendőt és szaténból készült, csodaszépen kidolgozott maszkot visel – Lenne kedve táncolni?
Nem válaszolok rögtön a kérdésére, mert a külsejét vizsgálom.
- Ugyan már! Nem lenne szép dolog egy ilyen gyönyörű lánytól, ha visszautasítaná a házigazdát – mosolyodik el és felém nyújtja a kezét.
Egy kicsit olyan érzésem van, mintha fel akarna vágni azzal, hogy ő a házigazda. Attól még, hogy ő szervezi az estét, nem jelenti azt, hogy kötelességem táncolni vele.
- A házigazda talán kereshetne magának egy másik lányt, aki odalesz a bókjaiért és teljesíti minden nemű kívánságát. További szép estét! – reagálok a mondatára, majd kikerülöm, és ott hagyom. Milyen neveletlen egy alak. Azt hiszi, hogy övé a világ és bármit megvehet vagy megkaphat, mert van pénz a zsebében.
- Majd még találkozunk – kiált utánam, de figyelmen kívül hagyom.
Mellettem elhalad egy pincér, én pedig leveszek a tálcájáról egy pezsgős poharat. Belekortyolok, miközben ismét a tömeget nézem. Messziről kiszúrom, ahogy Anasztázia a szépet teszi a házigazdának. Úgy látszik, hogy táncolni akar vele, ám a fiatalember visszautasítja.
- Elragadó a ruhája! – hallom, ahogy mellettem egy ismerős hang hüledezik. A személyre pillantok és megpróbálok a legnormálisabban viselkedni. A bal oldalamon Drizella áll.
- Köszönöm szépen! Ajándékba kaptam keresztanyámtól.
- És áh a cipője! Tényleg üvegből van?
- Igen – válaszolok kedvesen. – Szintén a keresztanyámtól kaptam.
- A keresztanyjának igazán jó ízlése lehet.
Egy enyhe mosolyt eresztek, majd elnézést kérek tőle és a tömeggel keveredek. Nem szeretnék közel lenni a „családtagjaimhoz”, mert attól tartok, hogy lebuktatatom magam.
Valami gyors szám indul. Mindenki egymásnak dörgölőzik, táncol, szórakozik. Kiutat keresek a tömegből. Kezdem egy kicsit rosszul érezni magam. Bárhova is nézek, mindenütt embereket látok. Vonagló testeket.
Kezdek pánikolni, mert nem találok kiutat. Egyre inkább az az érzésem, hogy körbe-körbe forgok. Egyszer csak valaki elkap a derekamnál. Pont jókor. Az ájulás szélén voltam.
- Nem megmondtam, hogy még találkozunk? – kérdi humorosan a megmentőm. Ekkorra véget ér a gyors szám és egy lassú váltja le. A férfi átfogja a derekamat, a másik kezével pedig felemeli a jobb kezemet. – Gyönyörű ez a szám, nem gondolja?
Nem válaszolok, csak követem a lépéseit.
- Mondja csak! Netán megbántottam valamivel, hogy ennyire ellenszenvesnek talál? – tesz fel egy újabb kérdést a házigazda. Elmosolyodom és megrázom a fejemet.
- Nem találom ellenszenvesnek. Talán csak egy kicsit túl magabiztosnak.
- Szóval maga szerint egoista vagyok? – kérdi, majd hátradönt és fölém hajol. Nem válaszolok, míg fel nem egyenesedünk.
- Akár így is fogalmazhatunk.
- Tudja, maga más mit a többiek.
- Mint a többiek? – kérdem vissza, mert nem igazán értem, hogy mit szeretne mondani.
- A lányok általában kedvelnek.
- Ó, csak azt ne mondja, hogy beletiportam az önérzetébe és a kis lelki világába – kérdem humorosan, talán egy kicsit gúnyosan. A dal kezd véget érni, mi pedig egyre lassabban táncolunk, és egyre közelebb kerülünk egymáshoz. A zene teljesen leáll, és egy férfihang szól a mikrofonba. Mind a kettőnk elmosolyodik, és egy kicsit eltávolodunk egymástól. A beszélő személyre figyelünk.
- Hölgyeim és uraim! Már csak 2 perc van éjfélig. Készen álltok arra, hogy levegyétek a maszkokat?
- Már csak két perc – mormolok az orrom alatt - Te jóságos ég! Mennem kell!
- Máris? – kérdi az ismeretlen – Legalább maradjon még két percig – kérlel, miközben megfogja a kézfejemet.
- Sajnálom, de tényleg nem lehet! Köszönöm a táncot és a szép estét! Remélem, még találkozunk! – elhúzom a kezemet és a kijárat felé indulok.
- Várjon! – hallom, ahogy utánam kiállt a férfi – Legalább a nevét mondja meg! – folytatja az, de sajnos nem mondhatom meg neki, mert egyrészt túl kockázatos lenne kiabálni a nevemet, másrészt pedig sietek, így hát nem mehetek vissza, hogy a fülébe suttogjam.
Látom, hogy utánam jön, de sajnálatos módon nem állhatok meg.
Az épület előtt egy taxi áll. Szerencsésnek érzem magam és a kocsi felé veszem az irányt. Az egyik lépcsőnél rágóba lépek és a cipelőm kicsúszik a lábamról. Sajnos nincs elegendő időm, hogy visszamenjek érte, emellett látom, hogy a házigazda a lépcsők tetejénél áll, ezért a taxihoz sietek. Beszállok és rögtön el is indulunk.
Megkérem a sofőrt, hogy minimum ötméternyire rakjon le a háztól. Így is történik.
Épp, hogy átmászok a kerítésen, látom, hogy a mostohaanyám kocsija a ház előtt áll meg.
- A francba!
A hátsó bejáraton kell bemennem. Gyorsan kikerülöm a házat, és remélem, hogy nyitva van a konyhánál az ajtó. Benézek, hátha valamelyik lány megszomjazott, de szerencsém van, mert a konyha üres. Belépek az ajtón, és a szobámba igyekszem. Osonok, nehogy véletlenül zajt csapjak.
- Megyek, megnézem Ellát – hallom mostohaanyám hangját.
- De anyaaaa, holnap mindenképpen deríts ki, hogy ki volt az üvegcipős lány. A házigazda egész végig vele foglalkozott.
- Ránk se nézett!
- Jól van, kincseim. Meglátom, hogy mit tehetek.
Fejet csóválok, majd felfutok a lépcsőn. A szobámba érve nem kapcsolom fel a villanyt, inkább egyből leveszem a ruhát és a ruhaszekrényembe vágom az üvegcipővel együtt, majd becsukom. Felveszem az ágyamon lévő hálóinget és megrázom a már így is szétment hajamat. Bebújok a takaró alá és teljesen betakarózom.
Egy fénycsík bevilágít a szobámba. Az árnyék elárulja az illetőről, hogy az nem más, mint a mostohaanyám. Megvárom, míg becsukja az ajtót, majd leveszem a fejemről a puha takarót. Elmosolyodom. Az estére gondolok. Volt valami az ismeretlen férfibe, ami megfogott. Vajon látom még valaha?
Az édes emlék és a fáradtság álomba ringat, míg végül elalszom.