♦ MINERVA MARGARETH MARSHALL♦
♦Minnie Mouse♦“I believe in angels, but I call them my best friends.” ♠personal details♠Név: Minerva Margareth Marshall
Becenév: Minnie
Kor: 17
Születési hely és idő: New York; 1928. március 5.
Foglalkozás: divattervező, sőt, divatikon szeretnék lenni; egyébként Mickey jobbkeze vagyok
Csoport: állatok
Oldal: semleges
♠about me♠Szeret: ruhák, cipők, színek, zene, nevetés, természet, szabadság, de leginkább Mickey
Nem szeret: szürkeség, unalom, macskák
Fóbiák: szintén macskák
Álmok: Ahogy már említettem, szeretnék betörni a divatszakmába.
Egészségi állapot: egészséges
Erősség: Egy kicsit tudok énekelni, meg rajzolni, és jó társaság vagyok általában.
Gyengeség: Nem vagyok jó sportokban.
Egyebek: A legjobb barátaim Mickey mellett Goofy és Pluto.
Jellem: Azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy elég színes egyéniség vagyok. Talán egy kicsit könnyen sértődöm, és olykor elég makacs vagyok, de általában vidám természetű, mosolygós, kedves, és a barátaim a mindeneim. Értük akár a világ végére is elmennék. Egy kicsit bohókás vagyok, mondhatjuk úgy is, hogy néha egy cseppet furcsa. Erre jó példa a divat, a ruhák és cipők, a színek iránti rajongásom is. De nevezhettek szenvedélyesnek is. Ha valamit vagy valakit szeretek, akkor azt nagyon szeretem, és ha tenni kell érte valamit, akkor azt tiszta szívből csinálom. Annak ellenére, hogy kicsit divatbolond vagyok, mégis szeretek tanulni is, olvasni. Kíváncsi természetem van, és nyitott vagyok szinte mindenre. Csak sajnos attól tartok, elég könnyű becsapni, mert naiv vagyok. És néha túlságosan függök Mickeytől, aki már mondhatni az idők kezdete óta a legjobb barátom.
♠mirror mirror on the wall who's the fairest of them all♠Külső: Alacsony vagyok, mindig is az voltam, hisz egérkének születtem. De éppen ezért nem zavar, hogy emberként is az lettem. Nagyjából 158 centi. Hosszú, enyhén hullámos, gesztenyebarna haj keretezi az arcomat, ami tökéletesen illik a szintén barna, őzikeszemeimhez. Valós valómban szerettem a nagy masnikat, de emberként azok valahogy nem illenek hozzám, ezért elhagytam őket. Karcsú vagyok, kicsit talán vékonyka is, de hajlékony, járásom könnyed. Általában jól érzem magamat a bőrömben, és ez érezhető is rajtam, a kisugárzásomon.
Különleges ismertető: Elég színesen öltözködöm, erről talán fel lehet ismerni.
play by: Nina Dobrev
♠Moments of my life♠Bár az elmúlt hetekben a szabadidőm nagy részét Mickeyvel, Goofyval és Plutoval töltöttem, elég nehéz időszak áll mögöttem. Az iskolában szinte minden nap röpdolgozatot írtunk, és mostanában folyton csak tanultam. Kell egy kis pihenés, ki kell szabadulnom kicsit a szürke hétköznapokból, és elveszni a természet szépségében. Hiányzik már a csendje, a színei, a friss levegője... A közeli nemzeti park különben is híres gyönyörű vidékeiről, vizeiről... épp itt az ideje, hogy meggyőződjek róla, hogy méltán az.
Már úton vagyok az erdei fogadó felé, ami egy csodaszép tisztáson helyezkedik el, távol a modern világ minden zajától. Egy békés kis nyugalomsziget. Pont erre van most szükségem. Egy katalógusban bukkantam rá a fogadóra, a képek alapján költői, sőt, mesébe illő az egész. Remélem a valóságban sem fogok csalatkozni. Egyelőre két éjszakára jelentkeztem be, de ha nagyon megtetszik a táj és a régi, de lenyűgözően karban tartott, idilli kis épület, ami ha jól tudom, egy indián rezervátum része volt még nem olyan régen, talán maradok még egy éjszakát. Útközben néha-néha meg kell állnom, hogy átböngésszem a magammal hozott térképet. Elvileg ennél az elágazásnál lennie kellene egy útnak jobbra is... de nincs. Legalábbis nem kövesút, csak egy régi, sáros földes út, amelyet lassan belep a fű. Mintha hosszú ideje nem használták volna már. Pedig a benzinkutas srác, akitől útbaigazítást kértem, ő is erre irányított. Különös. További pár perces tűnődés után úgy döntök, hogy mégiscsak megindulok a kijelölt irányba. A fogadónak valahol az erdő után kell lennie... elvileg. És mégsincs. Ezt nem hiszem el! Nincs is semmi, csak fák, fű, bokrok és egy öreg, hosszú-hosszú várfal. Vagy birtokhatár. Nem tudhatom. Azt hiszem, eltévedtem. Az lenne a legjobb, ha visszamennék az elágazáshoz, és választanék egy másik utat, de a magas kőfal felkeltette a kíváncsiságom. Egy ideig lassan zötykölődöm a girbegurba talajon a kocsimmal, követve a fal vonulatát, de egy helyen észreveszem, hogy leomlott. Mintha egy régi csata emlékét őrizné. Az autómból kiszállva óvatosan közelítem meg a köveket, mintha attól tartanék, hogy a föld bármikor beszakadhatna alattam. Aztán átmászok, hogy a másik oldalát is megvizsgálhassam. A természet szépségét jöttem kiélvezni kicsit, de közben a múlt, a történelem egy szeletkéjére bukkantam. Ez is van olyan izgalmas. Sőt! Talán van itt valahol egy régi, leomlott vár is. Szeretném látni. Meg kell keresnem.
Gyalog indulok útnak a fal túloldalán levő fák között. Mintha beépített iránytűvel születtem volna, és esélytelen lenne, hogy eltévedjek. Na de hát már amúgy is eltévedtem...
Szerencsére elég hamar ráakadok egy kis ösvényre, ami végül egy kikövezett keskeny úthoz vezet, végül pedig egy csodaszép parknál bukkanok ki, közepén működő szökőkút, a másik oldalán virágok pompáznak, és... A lélegzetem is elakad, amikor a fák takarásából kilépve meglátom hatalmas kastélyt, ami kicsit sem romos. Inkább nagyon úgy tűnik, hogy most is lakják. Akkor vajon miért nem építették újjá a leomlott falat? Talán tényleg történelmi jelentősége van... - adok is rögtön választ saját bugyuta kérdésemre. Vagy valami herceg lakja. Vagy mondjuk egy hét fejű sárkány. Sosem tudni.
Ha ez valóban magán terület, jobb, ha gyorsan eltűnök, mielőtt még rám fognák, hogy itt ólálkodom, vagy ami még rosszabb: hogy betörtem. De a szökőkút túlságosan vonzza a tekintetem, és nem tudom megállni, hogy ne lépjek közelebb. Muszáj kicsit megvizsgálnom, mielőtt kereket oldok. Úgysincs itt most senki.
Engedek a kísértésnek, és lassú, csendes léptekkel megközelítem a gyönyörű, régi szökőkutat. Egyszerűen lenyűgöz, ahogyan a kastély pompája is. Még nem volt szerencsém ilyen mesés épületet ilyen közelről szemügyre venni. Maximum képeken láttam hasonlót, szóval nem ítélhet el engem senki azért, hogy ennyire rabul ejt a látvány, és nem indulok el rögtön visszafelé. Többször is végighordozom pillantásom a tájon, a szépen gondozott parkon, a rendben tartott kastélyon, végül a szökőkút angyalszobrain állapodik meg a tekintetem. Meseszép. Legszívesebben megérinteném őket, de attól félek, azzal már tényleg áthágnék valamilyen íratlan szabályt. Mint a szegény halász lánya, aki betévedt egy kincsekkel teli szobába, de csak mozdulatlanul gyönyörködhetett a látványban, mert ha hozzáért bármihez is, akkor az egész terem szertefoszlott. Buta egy érzés, de mégsem mozdítom a kezem. Inkább hátrálni kezdek az ösvény felé, amerről jöttem. Remélem, hogy visszatalálok a leomlott kőfalhoz meg a kocsimhoz. A főút, és a fogadó már biztosan keményebb dió lesz, de majd megoldom. Amint sikerül kiszabadítanom a pillantásom a kastély látványának rabságából.